Kedves túriak, kedves emlékezők!

Ha most azt mondanám, hogy emelje fel a kezét az, aki el tud képzelni egy lakodalmat birkapörkölt nélkül, aligha emelkedne akárcsak egy kéz is a magasba. Akkor is nagy bajban lennénk, ha Mezőtúrnak a török kiűzése előtti történetét kellene részletesen felidéznünk, s nem csupán az oklevelek pusztulása miatt. S aligha találnánk városunkban olyan épületet, amelynek alapját 1711 előtt rakták le. Mindezeket az állításokat Túrkeve, Kisújszállás vagy Karcag kapcsán is megfogalmazhatnánk. S talán az sem volt véletlen, hogy az 1950-es évek elején éppen ezeket a településeket kényszerítette termelőszövetkezeti városokká válni a hatalom.

Miért soroltam fel mindezeket a példákat? Azért, hogy hétköznapi, mindenki által jól ismert bizonyítékait hozzam mindannak, ami Mezőtúrt is a nagykun vagy kun örökség részesévé teszi. Ahogyan ugyanezt a néprajzkutató megfogalmazta: „A történeti múlt, a társadalmi és gazdasági állapot, a földrajzi és nyelvi környezet tájanként és vidékenként másként alakította  a magyar nép arculatát.” Azt is mondhatjuk, hogy mi magyarok nem csupán egy-egy város vagy falu lakóiként, hanem nagyobb néprajzi-történeti csoportokhoz tartozóként válunk a nemzet részeivé. Egyszerre vagyunk székelyek, ormánságiak, sárköziek, Vas megyeik, matyók, csángók, palócok és magyarok. Nem ellentmondás ez, hiszen a szivárvány színei is együtt alkotják a pompás természeti jelenséget.

Sokszor töprengtem már azon hová is tartozik Mezőtúr, mely táj, tájegység mondhatja magáénak. Kicsit talán olyan szülővárosunk, mint maga a magyar nép. Hiszen mi is sokféle örökséget hordozunk: nyugat-európai műveltséget, közép-európai megosztottságot, finnugor nyelvi örökséget és a törökség embertani jegyeit. Mezőtúr is éppen ilyen gazdag és egy kissé talán magányos város is. Jász-Nagykun-Szolnok megye délkeleti szegletében él: a Nagykunság, a Sárrét és a Körös-völgyének találkozásánál. Szokásai, tájai, műveltségbeli öröksége mindegyik vidékhez kötik, de egyikhez sem kizárólagosan. Ez azonban nem hátrány, sőt városunk összekötő kapoccsá válhat, ahol egy karcagi, egy szeghalmi vagy egy szarvasi ember egyaránt ismeretlenül is ismerős arcokat, épületeket és neveket találhat.

Ezért tartom kiemelten fontosnak, hogy Mezőtúr lakossága számon tartsa mindazt, ami a kun örökség részesévé teszi. Nemzeti ünnepeink a magyar néphez való tartozásunkról szólnak, a kunoknak állított emlékmű viszont közvetlen őseink és szomszédjaink előtt tiszteleg.

Mint az köztudott, a kunok IV. Béla királyunk hívására, még a tatárjárás előtt telepedtek meg az Alföld középső tájain. A középkori kiváltsággal bíró kun települések lakosságát szétszórta a török hódoltság. Az ún. felszabadító háborúk során oly súlyos emberi- és anyagi veszteséget szenvedett ez a vidék, hogy a Rákóczi-szabadságharcot követően szinte újból kezdődött e tájon az ember története.  Egy 1699-es feljegyzés szerint Karcagon 78, Madarason pedig 30 gazda élt, rajtuk kívül senkit sem találtak a megye Tiszától keletre eső részén. A falvak népe a mocsarakba menekült, ekkor került sor a túriak két futására is. A szétszóratásban viszont megszületett az egymásra találás gondolata, Mezőtúr és a kun városok népessége immár ugyanazokból az emberekből került ki.

Az újratelepült és önmagukat a Német Lovagrend fennhatósága alól megváltó kun városok és Mezőtúr sorsa egyre több ponton fonódott össze. Gondolhatunk olyan hétköznapi, pontosabban szólva kivételesen ünnepi hagyományra, mint a lakodalmas szokások: a vőfély, a jegyajándék, a birkapörkölt, mind kun és egyszersmind keleti, török örökségünk. Vagy szólhatnánk a hosszú évszázadokon át országszerte ismert és elismert kun vagy túri süvegről, amely a kucsma ősének tekinthető, nemezből készült fejfedő volt.  Hol kunnak, hol túrinak nevezték, még Jókai Mór is megemlékezett róla a Névtelen vár és Rab Ráby című regényeiben. Vagy gondoljunk azokra a széles járomcsontú, szívós, kevés beszédű, munkában meggörnyedt öreg parasztemberekre, akik ezeket a nehéz földeket művelték. Vagy emlékezzünk azokra a vastag nyakú kálvinistákra, akik Kisújszállás vagy Mezőtúr református gimnáziumaiban tanultak és tanítottak.

Végezetül eszembe jutnak azok a mondatok, amikor öreg nagyanyám a kikapós menyecskékről, a pustoló hóról, a bidergő öregekről szólt. Vagy éppen kiküldött, hogy kisfiam, csetkeld már le sarlóval az árokpartot. Ezek a szívünknek kedves, ismerős szavak a nyelvészek szerint a közös kunsági nyelvi örökség részét képezik.

Miért fontos Mezőtúrnak a kun örökség? E város, csakúgy, mint Magyarország, de talán Európa egésze is, helyét keresi a világban. E nehéz, de elkerülhetetlen folyamat Mezőtúron is zajlik, igen biztató jelekkel. Gondoljunk csak a Makk Hetesnek, Spett Ernő polgármesternek, a kubikosoknak, az iparosoknak, a mezőtúri zsidóságnak állított emlékhelyekre. Ebben a sorba illik a kun emlékmű is, amely által még jobban tudatosulhat bennünk, hogy milyen gazdag örökséget hordoz Mezőtúr. Ebből, mint egy kiapadhatatlan forrás vizéből, mindig meríthetünk, ha szellemi felfrissülésre vágyunk. Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Kedves túriak, kedves emlékezők!

Ha most azt mondanám, hogy emelje fel a kezét az, aki el tud képzelni egy lakodalmat birkapörkölt nélkül, aligha emelkedne akárcsak egy kéz is a magasba. Akkor is nagy bajban lennénk, ha Mezőtúrnak a török kiűzése előtti történetét kellene részletesen felidéznünk, s nem csupán az oklevelek pusztulása miatt. S aligha találnánk városunkban olyan épületet, amelynek alapját 1711 előtt rakták le. Mindezeket az állításokat Túrkeve, Kisújszállás vagy Karcag kapcsán is megfogalmazhatnánk. S talán az sem volt véletlen, hogy az 1950-es évek elején éppen ezeket a településeket kényszerítette termelőszövetkezeti városokká válni a hatalom.

Miért soroltam fel mindezeket a példákat? Azért, hogy hétköznapi, mindenki által jól ismert bizonyítékait hozzam mindannak, ami Mezőtúrt is a nagykun vagy kun örökség részesévé teszi. Ahogyan ugyanezt a néprajzkutató megfogalmazta: „A történeti múlt, a társadalmi és gazdasági állapot, a földrajzi és nyelvi környezet tájanként és vidékenként másként alakította  a magyar nép arculatát.” Azt is mondhatjuk, hogy mi magyarok nem csupán egy-egy város vagy falu lakóiként, hanem nagyobb néprajzi-történeti csoportokhoz tartozóként válunk a nemzet részeivé. Egyszerre vagyunk székelyek, ormánságiak, sárköziek, Vas megyeik, matyók, csángók, palócok és magyarok. Nem ellentmondás ez, hiszen a szivárvány színei is együtt alkotják a pompás természeti jelenséget.

Sokszor töprengtem már azon hová is tartozik Mezőtúr, mely táj, tájegység mondhatja magáénak. Kicsit talán olyan szülővárosunk, mint maga a magyar nép. Hiszen mi is sokféle örökséget hordozunk: nyugat-európai műveltséget, közép-európai megosztottságot, finnugor nyelvi örökséget és a törökség embertani jegyeit. Mezőtúr is éppen ilyen gazdag és egy kissé talán magányos város is. Jász-Nagykun-Szolnok megye délkeleti szegletében él: a Nagykunság, a Sárrét és a Körös-völgyének találkozásánál. Szokásai, tájai, műveltségbeli öröksége mindegyik vidékhez kötik, de egyikhez sem kizárólagosan. Ez azonban nem hátrány, sőt városunk összekötő kapoccsá válhat, ahol egy karcagi, egy szeghalmi vagy egy szarvasi ember egyaránt ismeretlenül is ismerős arcokat, épületeket és neveket találhat.

Ezért tartom kiemelten fontosnak, hogy Mezőtúr lakossága számon tartsa mindazt, ami a kun örökség részesévé teszi. Nemzeti ünnepeink a magyar néphez való tartozásunkról szólnak, a kunoknak állított emlékmű viszont közvetlen őseink és szomszédjaink előtt tiszteleg.

Mint az köztudott, a kunok IV. Béla királyunk hívására, még a tatárjárás előtt telepedtek meg az Alföld középső tájain. A középkori kiváltsággal bíró kun települések lakosságát szétszórta a török hódoltság. Az ún. felszabadító háborúk során oly súlyos emberi- és anyagi veszteséget szenvedett ez a vidék, hogy a Rákóczi-szabadságharcot követően szinte újból kezdődött e tájon az ember története.  Egy 1699-es feljegyzés szerint Karcagon 78, Madarason pedig 30 gazda élt, rajtuk kívül senkit sem találtak a megye Tiszától keletre eső részén. A falvak népe a mocsarakba menekült, ekkor került sor a túriak két futására is. A szétszóratásban viszont megszületett az egymásra találás gondolata, Mezőtúr és a kun városok népessége immár ugyanazokból az emberekből került ki.

Az újratelepült és önmagukat a Német Lovagrend fennhatósága alól megváltó kun városok és Mezőtúr sorsa egyre több ponton fonódott össze. Gondolhatunk olyan hétköznapi, pontosabban szólva kivételesen ünnepi hagyományra, mint a lakodalmas szokások: a vőfély, a jegyajándék, a birkapörkölt, mind kun és egyszersmind keleti, török örökségünk. Vagy szólhatnánk a hosszú évszázadokon át országszerte ismert és elismert kun vagy túri süvegről, amely a kucsma ősének tekinthető, nemezből készült fejfedő volt.  Hol kunnak, hol túrinak nevezték, még Jókai Mór is megemlékezett róla a Névtelen vár és Rab Ráby című regényeiben. Vagy gondoljunk azokra a széles járomcsontú, szívós, kevés beszédű, munkában meggörnyedt öreg parasztemberekre, akik ezeket a nehéz földeket művelték. Vagy emlékezzünk azokra a vastag nyakú kálvinistákra, akik Kisújszállás vagy Mezőtúr református gimnáziumaiban tanultak és tanítottak.

Végezetül eszembe jutnak azok a mondatok, amikor öreg nagyanyám a kikapós menyecskékről, a pustoló hóról, a bidergő öregekről szólt. Vagy éppen kiküldött, hogy kisfiam, csetkeld már le sarlóval az árokpartot. Ezek a szívünknek kedves, ismerős szavak a nyelvészek szerint a közös kunsági nyelvi örökség részét képezik.

Miért fontos Mezőtúrnak a kun örökség? E város, csakúgy, mint Magyarország, de talán Európa egésze is, helyét keresi a világban. E nehéz, de elkerülhetetlen folyamat Mezőtúron is zajlik, igen biztató jelekkel. Gondoljunk csak a Makk Hetesnek, Spett Ernő polgármesternek, a kubikosoknak, az iparosoknak, a mezőtúri zsidóságnak állított emlékhelyekre. Ebben a sorba illik a kun emlékmű is, amely által még jobban tudatosulhat bennünk, hogy milyen gazdag örökséget hordoz Mezőtúr. Ebből, mint egy kiapadhatatlan forrás vizéből, mindig meríthetünk, ha szellemi felfrissülésre vágyunk. Köszönöm megtisztelő figyelmüket.