Bizony bajban vagyunk történelmi ünnepeinkkel. Érezzük rajta a kötelezőséget, érezzük, hogy sokszor hamis, de legalább is mesterkélt, amiben részt veszünk. Az iskolában meg még inkább. A naplóba például gondosan be kell vezetni az ünnepség tényét, hátha jön valami szigorú ellenőr. Meg aztán a gyerekek nagyon nagy része kettősen fordul saját népének múltjához: még a jó jegy reményében meg-megtanul kész mondatokat akár a történelmi eseményekről is, de arra már csak kevesen hajlandóak, hogy a hallottakat életük részévé építsék.

Így aztán a műsorért felelős tanároknak főhet a fejük. Egyrészt meg kellene találniuk a megfelelő hangot. Ha óvatoskodunk, akkor leragadhatunk a történelmi tények néhány korabeli verssel feldíszített ismertetésénél. Ha a mai napnak szóló üzeneteket próbálunk megfogalmazni, könnyen a napi politizálás hektikus világában találjuk magunkat.

És mi legyen a formával? Merjünk-e eltérni a megszokott, sokszor már bevált, de néha bizony élettelenre sikerült statikus formától? Az elmúlt években többen is próbálkoztunk színjátékos elemekkel, újszerű megközelítéssel. Nagyon tetszett például a katolikus iskola tavalyi október huszonharmadikai megemlékezése.

Nálunk, a Teleki Blankában több szerencsés tényező is segíti, hogy néha egy-egy történelmi műsor is jól sikerüljön. Egyrészt a drámás tanulóink az évek alatt kapnak egy olyan rutint, amellyel meg tudják oldani ezeket az átlagnál nehezebb feladatokat is. A másik hatalmas előny az, hogy nincs központilag megkívánt ideológia, így aztán a rendező tanárok kellő szabadsággal nyúlhatnak a történelmi anyaghoz. És persze az is igaz, hogy a műsorkészítés is egy külön szakma, nem válik kárára egy előadásnak, ha a színpad törvényeit évekig tanuló szakemberek rendezik. Nagyon örültem például, hogy az idén az Osztályfőnökök Szakmai Egyesülete a mi tavalyi felvételünket tette fel az ünnep előtt a honlapjára.

Az idén dr. Lázár Zoltánné rendezte a műsort a végzős drámásokkal. A negyvenperces előadás alatt végig feszülten figyeltek a különben fecsegésre igencsak hajlamos diákjaink, marcona kinézetű férfikollégám vallotta be utána, hogy ő bizony sírva fakadt az előadás közben.

A műsorban egy ötvenhatban tizenkét éves gyermek (Csics Gyula) nemrégiben előkerült naplóját dolgozták fel. Ez a nézőpont meglehetősen izgalmas is, hálás is: nem a történelemkönyvek örök szereplőivel találkozunk, hanem a szomszéd Jancsival, Bicskei bácsival, Radics bácsival, a főszereplő hol a szétvert Sztálin szobor darabjait keresgéli, hol a Tom Sawyert olvassa otthon, azaz hús-vér kisfiú.

Hatalmas ötlete volt a rendezőnek, hogy a 2006-os kiadás előszavának elmondására egy igazi mezőtúri ötvenhatost, a fantasztikus kiállású Kovács Sándor Lajost kérte fel, megadva az alaphangot, alaphangulatot (utólagos beszélgetésben kiderült, hogy a nézők között volt olyan, aki azt hitte, hogy tényleg az ő naplóját láttuk aztán).

A színpadi megvalósítás igen merész volt, mondhatnám borotvaélen táncolt. A naplórészleteket ugyanis cédéről hallhattuk a Grencsó István által írt zenei kísérettel, a szereplők egy-egy rövid szövegimprovizációtól eltekintve némajátékban mutatták a történteket. Ez akár unalmas, széteső is lehetett volna, mert ez a megoldás igen erős, tudatos színpadi jelenlétet követel meg a résztvevőktől. Szerencsére ez a nagyon nehéz játék működött, megerősített bennünket abban, hogy tényleg nagyon sokat tanulnak diákjaink a drámaórákon.

Kati szereti az interaktív megoldásokat (ezt már a városi március tizenötödikei műsorában is láttuk). Itt a Himnusz éneklése kapott a szokottnál sokkal nagyobb ünnepélyességet, hiszen az egyik jelenetbe foglalta bele: a tüntetők elénekelték, néhány „beépített” gyerek a nézőtéren is felállt, rázendített, mintát adva a többieknek is. Így aztán meglepetésünkre a Szózat pár sorának prózai elmondása közben is automatikusan felállt a közönség, ritkán érezhető katarzist előidézve.

Az előadás végén a már szinte az ötvenhat „Nemzeti dal”-ává nemesülő Márai-vers, a Mennyből az angyal hangzott el. Ez egy annyira nehéz szöveg, hogy bármilyen jó versmondó diáknak is félve adja oda az ember: hiába a jó kidolgozás, ha a mögötte levő élettapasztalat hiányzik. Így viszont, hogy ötvenhatos vendégünk mondta el, megérezhetőek lettek a vers mélyebb rétegei is.

Örülök, hogy ilyen kollégáim, ilyen diákjaink vannak. Örülök, hogy ilyen színvonalú műsorokat is tudunk előadni. Örülök, hogy ebben az iskolában dolgozhatom.

És örülnék, ha Mezőtúr értékén mérné értékeit, és egy kicsit jobban szeretné iskolánkat.

Achs Károly