Bizony bajban vagyunk történelmi ünnepeinkkel. Érezzük rajta a kötelezőséget, érezzük, hogy sokszor hamis, de legalább is mesterkélt, amiben részt veszünk. Az iskolában meg még inkább. A naplóba például gondosan be kell vezetni az ünnepség tényét, hátha jön valami szigorú ellenőr. Meg aztán a gyerekek nagyon nagy része kettősen fordul saját népének múltjához: még a jó jegy reményében meg-megtanul kész mondatokat akár a történelmi eseményekről is, de arra már csak kevesen hajlandóak, hogy a hallottakat életük részévé építsék.

Két jubileum késztetett e cikk megírására, mely első munkahelyemhez, a napjainkban éppen megüresedett Petőfi úti városi színházteremhez kapcsolódik. Hatvan évvel ezelőtt ezen a helyen, a volt Ipartestület épületében alakult meg a kultúrotthon.  Hargittai Jenő és Berczeli Gyula vezetésével indult újra a háború utáni közösségi élet. A kemény szocializmus első éveiben járunk, amikor a szervezőmunkához, a művészi elképzelések megvalósításához a szakmai felkészültség mellett, bölcsességre, bizalomra és kurázsira is nagy szükség volt.